2008. január 20., vasárnap

John Clare

Az egyik nagy kedvencem. Bánatomra nem tudok olyan képet keszíteni róla, amelyik megmutatná, hogy milyen szép a valóságban. A virágának egy egészen ritka meleg rószaszín tónusa van. A bokra kompakt és szép felálló habitusú, így nagyon jól társítható évelőkkel. Folyamatosan virágzik és pont ma láttam, hogy télre helyes kis csipkebogyókat nevel.



típus: angol rózsa (David Austin 1994)
magasság: 90-150 cm - Nálunk 90-120 cm körül szokott lenni, úgy hogy nem metszem erősen.
szélesség: 75-150 cm - Nálunk inkább 90 cm körül van.
hidegtűrés: Z5 (-29 fokig)
virágzás: többször virágzó - Nálunk gyakorlatilag folyamatosan virágzik.

Jayne Austin

Az abszolút kedvencem. Ha csak egy angol rózsám lehetne, akkor ez lenne az. Gyönyörű nagy, telt és hihetetlenül illatos barackszínű virága van. Nyár elejétől ősz végéig virágzik és elképzelhetetlenül strapabíró. Beültetés után néhány évvel át kellett rakjam, mert teljesen fölé nőtt a dió. Ekkor marha módra egy tiszta homokos helyre raktam, ami ráadásul félárnyékos is. Nem csak hogy túlélte, de gyönyörű. Most ősszel, mivel már tényleg nagyon árnyékos lett ez a hely is, végre egy rendes napos helyre ültettem. Nagyon remélem, minden rendben lesz vele.


típus: angol rózsa (David Austin 1990)
magasság: 90-215 cm - Nálunk 150 cm körül szokott lenni, úgy hogy nagyon erősen metszem.
szélesség: 90-105 cm - Nálunk inkább 120-150 cm.
hidegtűrés: Z5 (-29 fokig)
virágzás: többször virágzó - Nálunk gyakorlatilag folyamatosan virágzik.

Heritage

David Austin egyik első rózsája. Azt hiszem máig az egyik legnépszerűbb és legsikerültebb. A képen egy nyár közepétől késő őszig virágzó őszirózsa (Aster frikartii 'Mönch') társaságában.

típus: angol rózsa (David Austin 1984)
magasság: 120-130 cm - Nálunk erős metszéssel is legalább 150 cm szokott lenni.
szélesség: 120 cm
hidegtűrés: Z5 (-29 fokig)
virágzás: többször virágzó - Nálunk gyakorlatilag folyamatosan virágzik.

Heather Austin

Egészen finom és költői rózsa. A nevét David Austin nővéréről kapta.

típus: angol rózsa (David Austin 1997)
magasság: 90-185 cm - Nálunk 120-150 cm szokott lenni.
szélesség: 75-150 cm - Nálunk 90-120 körül szokott lenni.
hidegtűrés: Z5 (-29 fokig)
virágzás: többször virágzó

2008. január 13., vasárnap

Beth Chatto kertje

Beth Chatto kertje ma Anglia egyik leghíresebb kertje.

Beth Chatto GardensAz 1960-as években kezdték el építeni férjével, Andrew Chattoval, gyümölcsfarmjuknak azon a részén, amelynek olyan rosszak voltak az adottságai, hogy semmiféle mezőgazdasági felhasználásra sem volt alkalmas. Andrew Chatto azonban lelkes híve volt annak a Karl Foerster vezette német kertészeti mozgalomnak, amely természetközeli kertek kialakítására törekedett. A növények igényeinek és adottságainak nagyon alapos ismerete alapján olyan növénytársításokat hoztak létre, amelyek az adott környezetben életképes növényegyütteseket alkottak.

Beth Chatto GardensBeth Chatto emellett rendkívüli figyelmet szentelt a növények növekedési formáinak, a levelek színének és textúrájának, s ezek ellentéteire építve hozott létre harmonikus kompozíciókat. Az eredmény lenyűgöző. Az igényeiknek megfelelő termőhelyen lévő növények életerősek és kevés fenntartást igényelnek. Az összeállítások megunhatatlanul kifinomultak. A kert egész évben gyönyörű.

Beth Chatto GardensÉn kertészeti szempontból nem különösen érdekes időpontban, május végén voltam ott 2005-ben. Felemelően szép volt. S nem csak nekem. Pszichológusként különleges öröm volt látni, hogy az embereket mennyire megnyugtatja és mennyire felemeli szívüket ez a kert. Saját kertünk 2005-ös nagy átalakítását az ott tanultak alapján csináltam meg. Az eredmények már egyértelműen látszanak, rendkívül nehéz helyeken könnyen karbantartható és egész évben szép együtteseket sikerült létrehoznom.

Beth Chatto GardensA Hortus Carmeli-n még további nyolcvan fotót lehet látni Beth Chatto kertjéről.

2008. január 3., csütörtök

Klematisz-szociológia 2. Uno Kivistik, Észtország; Mihail Ivanovics Orlov, Ukrajna

Folytatom.

Raymond J. Evison, az egyik legnevesebb angol klematisznemesítő. A kép a 2005-ös Chelsea Flower Show-n készült. (Pont azon, amin én is ott voltam.) A háttér ennek megfelelően giccses. El kell tőle tekinteni. (Egyébként nagyon szép növényei vannak, eddigre például már megcsinálta a The Prairie sorozatát, ami négy lehetletfinom Clematis integrifoliából áll.) Az ember valahogy így képzel el egy világhírű növénynemesítőt

Semmiképpen sem így. Ez a kép Uno és Aili Kivistiket ábrázolja 1992-ben, amikor a Nemzetközi Klematisz Társaság látogatást tett a gazdaságukban.


Uno Kivistik Észtországban született 1932-ben egy híresen jól gazdálkodó középbirtokos családban. A szovjet megszállás után, 1949-ben mint mindenkitől, tőlük is elvették birtokaikat, hogy ezekből hozzák létre a szovjet típusú kolhozokat. Ezekben a kolhozokban a hozzá nem értés, a felelőtlenség és a tudatos pusztítás miatt néhány év leforgása alatt generációk során felhalmozott értékek mentek tönkre. Az emberek tömegével vállaltak akár rendkívül embertelen városi munkákat is – ilyenből akkoriban a szocialista iparosítás eredményeképpen volt bőven – azért, hogy elmeneküljenek faluról. Uno Kivistik otthon maradt és munka után – azt nem mondhatom, hogy szabadidejében, mert az csak a nagyvárosi lakótelepekre begyűjtött, minden gyökerétől és hagyományától tudatosan megfosztott neo-proletariátusnak volt, a többieknek a munka után csupán a második műszak kezdődött – otthoni kertjükben növénynemesítéssel foglalkozott. Így ért el olyan eredményeket, amelyeket szerencsésebb helyeken egész intézetek sem feltétlenül tudnak felmutatni. Több, mint húsz új almafaj és ötven rózsahibrid nemesítése fűződik a nevéhez. Felesége, Aili segítségével 1974-ben kezdett klematiszokkal foglalkozni. Olyan növényeket szerettek volna létrehozni, amelyek a hideg észt éghajlaton is biztosan és gazdagon virágoznak. Munkájuk eredményeképpen több, mint 140 ilyen klematisz-hibridet mondhatnak a magukénak. 1990-ben, a Szovjetuniótól való függetlenedést követően visszakapták birtokukat, amelyen létrehozták a máig is működő Roogoja Gazdaságot. Uno Kivistik 1998-ban, hatvanhat éves korában halt meg.

Jól ismerem az olyan arcokat is, mint az övé. Ezekről az arcokról teljesen hiányoznak a jólétnek, biztonságnak és öntudatnak azok a jelei, amelyek egy nyugati értelmiségi arcát azonnal felismerhetővé teszik. Viszont számos olyan jele van rajtuk a szegénységnek, a biztonság hiányának és az elnyomottságnak, amelyeket Nyugaton csak a legszegényebb néprétegek arcán lehet látni.

A Szovjetunióban az értelmiség jelentős részének ilyen arca volt. Soha nem fogom elfelejteni, milyen megrendültséget és döbbenetet éreztem, amikor először láttam ezt. A hetvenes évek végén találkoztam egy egészen magasan kvalifikált humán értelmiségiekből álló csoporttal, talán valamelyik barátom idegenvezette őket. Ezeknek az embereknek ez arcáról hiányzott a kultúrának minden nálunk megszokott nyoma, ellenben tele voltak a megfélemlítettség, a szegénység és a megalázottság jeleivel.

A szocialista értelmiségnek ez az arca, hála Istennek, a szovjet határtól nyugatra nem létezett, de volt egy másik arca, amely nálunk is tipikus volt.

Mihail Ivanovics Orlov. Ez az arc volt a gyerekkorom. Ez a kép egyaránt lehetett volna egy falusi hentes képe (ahhoz egy kis bajusz is dukált volna – de azt hiszem, a Szovjetunióban egy ilyen bajusszal nem lehetett túlélni a huszas évek közepét), egy kisvárosi cipészmesteré, a helyi KTSz elnökéé, a Vörös Csillag Termelőszövetkezet főkönyvelőjéé, a városi gimnázium igazgatójáé, a járási könyvtár vezetőjéé, vagy dr. X-é, a történettudományok kanditátusáé.

Mihail Ivanovics 1918-ban született. Elvégezte a Leningrádi Erdészeti Főiskolát, majd 1963-ban doktorált. A kijevi Központi Botanikus Kertben szklerotiniás száradás-rezisztens klematiszfajok nemesítésével foglalkozott. Több, mint negyven tudományos munka és ugyanennyi klematisz-hibrid fűződik a nevéhez. 2000-ben halt meg.

Nem sokkal nyugdíjazása előtt a kijevi botanikus kertben meglátogatta őt egy észt kollégája, akit megajándékozott a képen látható, általa szelektált klematisszal. A kolléga hazatérve sikeresen szaporította a növényt, majd amikor Orlov viszonozta a látogatást, megegyeztek abban, hogy Kijevnek fogják nevezni. Így is lett. Kijev a mai napig a legexluzívabb nyugati kertészetek sztárnövénye.

Az arc és a klematisz nem illenek egymáshoz. Lehet, hogy az arc csak álarc. S lehet, hogy a többieké is csak álarc volt. Hogy minden látszat ellenére a többi is rejtegetett a kertjében vagy a szívében egy ilyen virágot. S azért viselte ezt az ál-arcot, hogy az éppen hatalmon lévő barbárok és gazemberek ne tapossák el a virágát.

2008. január 2., szerda

Klematisz-szociológia 1. Stefan Franczak S.J., Lengyelország

In memoriam Lukács László S.J.

Ma megrendeltem végre a klematiszokat. Egy ilyen rendelést mindig nagy munka előz meg. Mivel azok a növények, amelyeket megrendelek, általában legközelebb ötszáz kilométerre láthatóak élőben, az internetről próbálom megtudni, hogy a valóságban milyenek is lehetnek. Ugyanannak a növénynek az adatai gyakran meglepően különböznek egymástól a különböző kertészetek lapjain, ezért többnyire sokat kell azért dolgozni, hogy az ember valamennyire is reális képet kapjon.

Aki keres, talál. Bár nem feltétlenül azt, amit keres. A nyolcvanas években szociológus hallgatóként egy kis dunántúli faluban tartott szakmai gyakorlaton egy barátnőmmel azt a feladatot kaptuk, tudjuk meg mit és hogyan termeltek itt a negyvenes évek elején. Feltettük a kérdést, hogy akkor pontosan mekkora területen is termelték azt a lucernát. Az emberek elkezdtek visszaszámolni, hogy a háború előtt, de melyik háború előtt is... amikor jöttek a pufajkások... vagy amikor az Antit elvitték... vagy. S akkor elkezdtek mesélni a pufajkásokról és arról kik és hogyan vitték el az Antit, meg a többit. Azt soha nem tudtuk meg, hogy mit termeltek anno, de két nap múlva mindent tudtunk az elmúlt évtizedekről.

Később is nagyon sokat interjúztam és azt tapasztaltam, hogy a világnak ezen a részén az ember igazából bármilyen kérdést feltehet, öt perc múlva ott fogunk tartani, hogy de melyik háború előtt is... vagy amikor elvitték...

Az ember keres a klematiszokra. Egyik szebb mint a másik.


Egy idő múlva feltűnik, hogy a legszebbek többnyire Lengyelországból, Észtországból és Ukrajnából származnak. Aztán megtalálom a nemesítőket is.

Stefan Franczak S. J. Lengyelországból.

Milyen jól ismerem ezt a fajta arcot. Ez a kommunista nagyapám arca, aki miközben heten nyomorogtunk egy szoba-konyhás lakásban, „a kommunistának nincsen telke” felkiáltással nem fogadta el a fillérekért felajánlott építési telket.

Szomszédunk, Jani bácsi arca, aki a Donnál szétlőtt lábával (kétszázezer emberből jó, ha tizede hazatért) kilencven évesen is úgy művelte közel egy hektáros kertjüket, hogy abban egy szál gyom nem volt.

A Lukács arca. A jezsuiták római rendházában, a hosszú folyosón mint egy nagy kenguru vágtázott elöl, én meg mint egy kis nyúl spuriztam utána a liftig, hogy aztán az ötödik emeleti kávézóban az aznapi jól végzett munka jutalmaként megkávéztasson minket Tamással. A jezsuita atyák – akik vagy soha nem ismerték vagy a római jólétben már elfelejtették, hogy milyen a szegénység, hogy van olyan, hogy az embernek egy kávéra sincs pénze – megállás nélkül morogtak. Lukácsot azonban ez nem zavarta. Öntudatos szocialista volt. A háború előtt – melyik is... amelyikben Jani bácsi lábát szétlőtték – a Szeged melletti tanyák pasztorálása volt a feladata. Tudta mi a szegénység.

A háború után elöljárói parancsára átszökött a határon. A jezsuita rend római Történeti Intézetébe tették. Reggel odaült az asztalához, s késő estig – eltekintve az imádságtól, s egy kis déli alvástól, amire Rómában rászokott – ott dolgozott. Minden nap. Ötven évig. Nem járkált a városban, nem élt társasági életet. Pedig megtehette volna. Mások meg is tették. Ő azonban Istent akarta szolgálni azzal, hogy emléket állít a régi magyar jezsuitáknak. Az 1500-as évektől kezdődően minden egyes magyar jezsuitáról minden adatot összegyűjtött. Könyvben kiadva közel egy folyóméter lett.

Aztán ahogy itthon változtak az idők, sorra kitüntették, bálványt akartak csinálni belőle. De ez őt nem nagyon érintette. Mielőtt eljöttünk, felmentünk a szobájába. Teljesen mellbevágott, hogy milyen szegénységben él. Egy ágy, egy szék, egy asztal, rajta egy számítógép – megtanulta nyolcvan év felett használni, mert ezzel, Isten nagyobb dicsőségére, gyorsabban tudott dolgozni –, egy falnyi könyvespolc, és semmi más. Valami csoda folytán azért talált egy kis érmét, amivel meg tudott ajándékozni.

Halála előtti évben még egyszer hazalátogatott Budapestre. Még kijött velünk a kertbe.

Stefan Franczak világhírű klematisznemesítő. Több mint nyolcvan – köztük jónéhány nemzetközileg kitüntett – klematisz fűződik a nevéhez. Számos amerikai, kanadai, angol és svájci szakfolyóiratban publikált, nincs a nyolcvanas évek óta olyan szakkönyv, amelyik ne említené meg az ő munkásságát.

1917-ben született, 1948-ban különféle mezőgazdasági iskolák elvégzése, majd ilyen iskolában való oktatás után egyszerű segítő testvérként belépett a jezsuita rendbe. Varsóban rábízták a jezsuita kollégium másfél hektáros kertjének gondozását. Mivel az ötvenes években a kommunisták előszerettel vették el közhasznú célokra hivatkozva az egyház birtokait, a jezsuiták, hogy ennek elébe menjenek, a zöldséges kertet közparkká alakították. Ezt is rábízták.

Ő rövidesen több mint kilencszáz növényből – főleg klematiszból, íriszből és sásliliomból álló – gyűjteményes kertet hozott létre. Hamarosan az egész ország a csodájára járt, s a világ minden tájáról szakértők zarándokoltak ide.

Ez a kép itt, amelyik egy részletet ábrázol a hetvenes évekbeli kertből, ma is bármelyik angol újságban megjelenhetne. De hogy ez akkor mit jelentett, azt csak az tudja igazán, aki emlékszik rá, hogy nyugatról keletre átlépve a határt minden azonnal piszkos, csúnya, színtelen, elhanyagolt volt – szántszándékkal és akarva. Ennek az államilag létrehozott pusztításnak a közepén megépült kertnek a szépsége állandó tiltakozás volt a rendszer barbársága ellen.

De barbárok mindenütt vannak. A rendszerváltozással a jezsuiták engedélyt kaptak templomépítésre, és 1996-ra új templomot építettek, oly módon, hogy a kertet harmadára redukálták. S ez még nem volt elég. 2003-ban a jezsuita kollégium rektora elhatározta, hogy az akkor 86 éves Stefan testvért áthelyezi, és a kertet, egy világhírű növénynemesítő egész életének munkáját, felszámolja. Több mint hatvan tiltakozó levelet kapott a világ minden tájáról. Nem sokat számítottak. Az idős jezsuitát ugyan nem helyezte át, de ottmaradva végig kell néznie, ahogy a rektor a kert még megmaradt részét is folyamatosan és szisztematikusan tönkreteszi.

Avilai Szent Teréz 1572-ben vagy 1573-ban tette az alábbi játékos formájú, de valójában nagyon komoly felajánlást. Vélhetően Jerónimo Gracián javára, aki ekkor töltötte novíciusi idejét Pastranában. Teresa és Keresztes Szent János halála után ez a nagyon tehetséges és mélyen hívő szerzetes képviselte egyedül a terézi irányvonalat. És pontosan azok az elöljárók, akikről Teresa alább beszél, néhány éven belül, a legocsmányabb eszközök felhasználásától sem visszariadva, kitaszították a rendből. Nem tudom, hogy ezek az emberek most hol vannak; a legnagyobb gazember – az akkori rendfőnök – halála körülményeit ismerjük, s azok túl sok jót nem sejtetnek. Gracián szenttévatási perét viszont most kezdte meg az Egyház. Teresa pedig régen átlépett oda, ahol már nincsenek barbárok és gazemberek, ahol már nincsen fájdalom és pusztítás. S úgy gondolom, hogy ezzel felajánlása is időtlenné vált.

„A Jézusról elnevezett Teréz vállalja, hogy a Szűz valamennyi lovagjának, aki minden egyes nap megújítja szándékát, hogy egész életén át elviseli egy gonosz, ostoba, falánk és modortalan papi elöljáró hatalmát, átadom mindannak felét, amit azon a napon kiérdemeltem, akár az Istennel való közösségben, akár az általam elviselt kemény szenvedésekben; s mindebben tartsa szem előtt ama alázatosságot, amellyel az Úr bírái előtt állt, s amellyel engedelmes volt a kereszthalálig.”